Na jó, ez nem egy igazán fura film, de olyan vidám perceket szerzett nekem, hogy mindenképp írni akartam róla. Penelope Spheeris a nyolcvanas évek elején forgatta a Decline… első részét, olyan Los Angeles környéki punkzenekarokról mint a Germs, az X, vagy a (még Henry Rollins előtti) Black Flag. A film manapság szinte fellelhetetlen, nem úgy mint a „Decline Of Western Civilization pt2 : The Metal Years”, 1988-ból. Nomen est omen, de mivel LA-ről beszélünk, és a nyolcvanas évek végéről, én inkább azt mondanám: The Hair Metal Years.
Az, hogy a hajmetál minden idők egyik legviccesebb és legszórakoztatóbb stílusa, szerintem nem vita tárgya. Ha valaki mégis kételkedne, ez a dokumentumfilm egész biztos meggyőzi majd. A desztillált emberi ostobaság még sosem volt ilyen bájos, mint ebben a filmben: idióta zenekarok és idióta rajongók, és persze mindenki meg van győződve arról, hogy ő bizony kurvára be fog futni. MÉG A RAJONGÓK IS! A hajmetál nagykönyvében megírt összes klisé felvonul nagyjából minden megszólalón: festett, tupírozott haj, köldökig kigombolt ing, csörgő-zörgő bizsuk mindenhol, estélyi smink – a fiúk és a lányok között csak a cici a különbség. De hogy mégse keverjük össze a glam metal színteret egy transzvesztita biennáléval, ezek a rosszfiúk kötelességtudóan mérhetetlen nagyivónak, ellenállhatatlan pinavadásznak, és az éjszaka örökös császárainak állítják be magukat. (Mellesleg húsz évvel később szemlélve ezt az egykor oly divatos irányzatot, kiszúrja a szemünket hogy a szcéna fele meleg.)
Amikor viszont a drogokról kérdez a rendezőnő, majdnem mindenki mismásol: a rosszéletű Faster Pussycat tagjai pár másodperc dermedt csend után azt kamuzzák, hogy csak az alkohol, a temérdek kólától bőbeszédű és géppuskanyelvű Bret Michaels (a Poison énekese) pedig kivételesen nem szólal meg a témában (a többi Poison tag tagad, természetesen). Az álszentség fejedelmei azonban mégis a Megadeth, amely egyfajta ellenpéldaként van ábrázolva a film végén, mint őszinte, kőkemény speedmetal (milyen frappáns elnevezés!) zenekar: a drogokat elítéló zenekarról csak annyit, hogy azóta már rég kiderült, az összes megszólaló közül Dave Mustaine volt akkoriban a legnagyobb junkie.
A filmben pár öreg róka is megszólal (pl. Lemmy, Gene Simmons, vagy a remek humorú Ozzy), de a legviccesebb, legszánalmasabb pillanatokat a feltörekvő noname zenekarok szerzik. Ők azok, akik már úgy viselkednek mint a nagyok, de még nem élnek úgy, biztosak a lemezszerződésben és a világhírben – három évvel később, miután a Nirvana elsodorta az egész szcénát, erre már semmi esélyük nem volt. Az Odin zenekar ettől még örökre helyet bérelt a szívemben: a csupasz seggel kiálló énekes, aki még az öngyilkosságot is meglebegteti, abban az esetben ha mégse futnának be, jópár kellemes percet szerzett.
Akad még számos csúcspont a filmben, a medencéjében hullarészegen fetrengő, magát vodkával locsoló W.A.S.P. gitárostól a teljesen lecsúszott drogos/alkesz London zenekarig, akik még 88-ban is szovjet zászlót égettek a színpadon, de azért minden poént nem akarok lelőni. Ez egy hiteles kordokumentum, és egy fingszagú mockumentary soha nem tudna ilyen vicces lenni, mint amilyen ezek a srácok és lányok voltak valamikor a nyolcvanas évek végén.
Sic transit gloria mundi.
http://imdb.com/title/tt0094980/
