Sosem értettem miért nézik annyian a Barátok Köztöt minden hétköznap, anélkül hogy fizetnének nekik ezért, de számomra az is kozmikus, hogy bírták egyesek imádni a Kill Bill-t. Én speciel az első rész közepén elaludtam, és csak egy érdekes tanulságot tudtam levonni a kétszer 800 perces epikus mű létrejöttéből: a kokain butít. Tarantino jubilál, mivel pont tíz éve képtelen egy normális filmet összehozni. Új, Robert Rodriguez-zel (Kémkölykök–trilógia) tető alá hozott projectje, a Grindhouse még lehet hogy jó is, de valószínűleg a Death Proof sem fog – és nem is akar – a Jackie Brown magasságában szárnyalni. Köszönet illeti azonban az alkotókat már csak azért is, amiért bedobták a köztudatba a „grindhouse” szcénát, így a multiplexek közönsége és a kultúrsznobok is kénytelen-kelletlen kapnak valamennyit az arcukba ebből a végtelenül mocskos és szórakoztató zsánerből.
Az egyik leghardcore-abb grindhouse (Kazinczy bekaphatja) mindenképp az „I Drink Your Blood”, egy teljesen eszement és értelmetlen film, amihez kell egy bizonyos (rossz) ízlés, hogy élvezni tudjuk, de aki kicsit is érdeklődik a műfaj iránt, annak mindenképp látnia kell. Sátánista hippik, levágott végtagok, patkányok nyárson, LSD-vel abuzált nagypapa, veszett kutya vérét húsos pitébe fecskendező unoka…. és mindez a film első felében! A középen cezúraként meghúzódó rövidke üresjárat után indulnak csak be igazán a dolgok, amikor vészesen megnő a veszettséggel megfertőzött gonosz hippik és békés helybéliek száma. Innen az idétlen történet, a pocsék rendezés és legfőképpen a hisztérikusan rossz színészi alakítások frenetikus, színtiszta abszurdba csapnak át – természetesen nem a filmkészítők szándékából eredően. A Monty Python ehhez képest a fasorban sincs, esküszöm.
Nézzétek, élvezzétek, ti perverz disznók, és ne feledjétek: ez most még menő és divatos is.
