Olyan 11-12 éves lehettem, amikor az apám hazahozott egy videókazettát. Két horrorfilm volt rajta, a Carpenter-féle „The Thing” és a „The Beyond”. Tény, hogy a fater sosem volt pszichológus, de mentségére szól, hogy amikor a Beyond-ban ilyen hatalmas pókok szedik szét az egyik illető arcát, meg isznak a szeméből, akkor mondta, hogy ne nézzek oda.

Fogalmazzunk így: egyből a mélyvízben kezdtem el úszni tanulni.

Lucio Fulci, legendás olasz horror-rendező filmjét nemrég néztem újra, és mit ne mondjak, még mindig elég durva. És persze vicces is, a maga módján, az pedig külön jópont, hogy a Fulcira jellemző irracionalitás ebben a filmben nem, vagyis csak ritkán csap át színtiszta idiotizmusba. A sztori a Pokol földi kapuiról szól, persze ez csak a kályha, ahonnan sok furcsa irányba tud elszaladgálni az olasz mester. Zombik is vannak benne, hogyne. A film utolsó képeit pedig nem lehet elfelejteni: én is így képzelném el a poklot, ha hinnék benne.