Még a nyolcvanas években, amikor a filmeket bizarr, fahangú emberek alámondásával élveztük („Vigyázz. Mögötted van.” – így, kijelentő módban, sosem felkiáltójellel), egy felsős osztálytársammal azon versenyeztünk ki látott több horrorfilmet. Mindketten feljegyzéseket vezettünk a megtekintett filmekről. Az ő listáján szerepelt a „Fúrós Gyilkos” is, amiről a Marcibányi téri napközis táborban is ódákat zengtek a korombeli gyerekek, de én akkoriban még nem láttam. A haveromnak nagyon tetszett a „Driller Killer”, és bár azt nem tudom milyen hatással lehetett zsenge lelkére, arra emlékszem, hogy amikor rajzórán szabad témát választhattunk, ő egy barlangot rajzolt, amiből folyik a vér. Nem ömlik, nem zuhog, csak csordogál.

Abel Ferrara klasszikusa persze inkább new york-i underground film mint horror, de brutalitása kétségbevonhatatlan – nem véletlenül került a betiltott „video nasty”-k listájára a nyolcvanas években. A „Bad Lieutenant” (Mocskos zsaru) deprimált hangulatát szorozzuk meg százzal, adjunk hozzá egy bűnrossz / zseniális punkzenekart, valamint egy lepukkant festőt, aki a sok stressztől bekattan és gyilkolni kezd, fúróval persze, és már közel is járunk a film nihilizmusához. A „Driller Killer” csúnya, de vonzó kórlelet és pontos korkép New York árnyairól, a hetvenes évek végéről. Ferrara pedig elképesztően hitelesen hozza a címszereplő figurát, de ez nem is meglepő – sosem volt normális, pont ezért szeretjük.