Na jó, ez nem egy igazán fura film, de olyan vidám perceket szerzett nekem, hogy mindenképp írni akartam róla. Penelope Spheeris a nyolcvanas évek elején forgatta a Decline… első részét, olyan Los Angeles környéki punkzenekarokról mint a Germs, az X, vagy a (még Henry Rollins előtti) Black Flag. A film manapság szinte fellelhetetlen, nem úgy mint a „Decline Of Western Civilization pt2 : The Metal Years”, 1988-ból. Nomen est omen, de mivel LA-ről beszélünk, és a nyolcvanas évek végéről, én inkább azt mondanám: The Hair Metal Years.
Az, hogy a hajmetál minden idők egyik legviccesebb és legszórakoztatóbb stílusa, szerintem nem vita tárgya. Ha valaki mégis kételkedne, ez a dokumentumfilm egész biztos meggyőzi majd. A desztillált emberi ostobaság még sosem volt ilyen bájos, mint ebben a filmben: idióta zenekarok és idióta rajongók, és persze mindenki meg van győződve arról, hogy ő bizony kurvára be fog futni. MÉG A RAJONGÓK IS! A hajmetál nagykönyvében megírt összes klisé felvonul nagyjából minden megszólalón: festett, tupírozott haj, köldökig kigombolt ing, csörgő-zörgő bizsuk mindenhol, estélyi smink – a fiúk és a lányok között csak a cici a különbség. De hogy mégse keverjük össze a glam metal színteret egy transzvesztita biennáléval, ezek a rosszfiúk kötelességtudóan mérhetetlen nagyivónak, ellenállhatatlan pinavadásznak, és az éjszaka örökös császárainak állítják be magukat. (Mellesleg húsz évvel később szemlélve ezt az egykor oly divatos irányzatot, kiszúrja a szemünket hogy a szcéna fele meleg.)
Amikor viszont a drogokról kérdez a rendezőnő, majdnem mindenki mismásol: a rosszéletű Faster Pussycat tagjai pár másodperc dermedt csend után azt kamuzzák, hogy csak az alkohol, a temérdek kólától bőbeszédű és géppuskanyelvű Bret Michaels (a Poison énekese) pedig kivételesen nem szólal meg a témában (a többi Poison tag tagad, természetesen). Az álszentség fejedelmei azonban mégis a Megadeth, amely egyfajta ellenpéldaként van ábrázolva a film végén, mint őszinte, kőkemény speedmetal (milyen frappáns elnevezés!) zenekar: a drogokat elítéló zenekarról csak annyit, hogy azóta már rég kiderült, az összes megszólaló közül Dave Mustaine volt akkoriban a legnagyobb junkie.
A filmben pár öreg róka is megszólal (pl. Lemmy, Gene Simmons, vagy a remek humorú Ozzy), de a legviccesebb, legszánalmasabb pillanatokat a feltörekvő noname zenekarok szerzik. Ők azok, akik már úgy viselkednek mint a nagyok, de még nem élnek úgy, biztosak a lemezszerződésben és a világhírben – három évvel később, miután a Nirvana elsodorta az egész szcénát, erre már semmi esélyük nem volt. Az Odin zenekar ettől még örökre helyet bérelt a szívemben: a csupasz seggel kiálló énekes, aki még az öngyilkosságot is meglebegteti, abban az esetben ha mégse futnának be, jópár kellemes percet szerzett.
Akad még számos csúcspont a filmben, a medencéjében hullarészegen fetrengő, magát vodkával locsoló W.A.S.P. gitárostól a teljesen lecsúszott drogos/alkesz London zenekarig, akik még 88-ban is szovjet zászlót égettek a színpadon, de azért minden poént nem akarok lelőni. Ez egy hiteles kordokumentum, és egy fingszagú mockumentary soha nem tudna ilyen vicces lenni, mint amilyen ezek a srácok és lányok voltak valamikor a nyolcvanas évek végén.
Sic transit gloria mundi.
http://imdb.com/title/tt0094980/
2007.09.21. 00:51
The Decline of Western Civilization Part II: The Metal Years (1988)
2 komment · 7 trackback
2007.09.20. 19:43
Inland Empire (2006)
Kedves filmeket forgalmazó emberek, ha ez a film nem novemberben vagy mikor ér ide, akkor biztos elmentem volna megnézni a moziban. De mivel van egy olyan dolog hogy internet, az ember hajlamos engedni a csábításnak, és letölti az új Lynch filmet, ha az már DVD-n megszerezhető az ún. világhálón. Ráadásul a seggemet se ültem macskásra (a film 3 órás!!!), és még cigizni is ki tudtam menni.
David Lynch már elég sokat letett az asztalra, mondhatni az utolsó halkésig megterítette azt, úgyhogy némi tiszteletet alapból megérdemel – még akkor is ha pár fogást (Wild At Heart, Straight Story, Dűne…) nyugodtan a konyhában hagyhatott volna SZERINTEM. Az én kedvenceim még mindig az Elefántember és a Radírfej, de nagyon szeretem a Mulholland Drive-ot is, szóval nem lehet rám fogni hogy „korai Lynch” purista vagyok (elég sznobnak hangzok már??). De hagyjuk a kertelést, lényeg a lényeg: ez nem a legjobb Lynch film, pont.
Először is: végig lehet nézni egy filmet úgy, hogy kb. félóra után már fingom nincs mi történik, de azért nem olyan jó dolog ám. Lynch-nél persze ez teljesen bevett szokás, de a korábbi filmekben legalább megvolt az illúzió, hogy a kulcs, a megoldás OTT VAN valahol a filmben, még ötször megnézem, aztán összeáll (persze hogy nem). Az Inland Empire viszont olyan mint egy 5-6 ismeretlenes egyenlet, vagy egy terjengős vicc, aminek pont a poénját nem mesélik el. Szóval ki van baszva velünk rendesen storywise, ha valaha lesz iskolája a maszturbatív filmkészítésnek, az Inland Empire tananyag lesz. Másik rizikós pontja a filmnek az abszolút föszereplő, Laura Dern. Igazából nem tudom eldönteni, hogy az egyik legirritálóbb alakítást nyújtja amit valaha láttam, vagy zseniális színésznő. Abban vagyok csak biztos, hogy valaki mással a helyén jobban élveztem volna ezt a három órát.
Persze azért mindenképp ajánlom az Inland Empire-t, el lehet ámulni azon, hogy Lynch még egy egyszerű digitális kamerával is hozni tudja a tőle megszokott hangulatot, feltűnnek a jópofa / ijesztő nyulak is egy korábbi sorozatából, és természetesen vannak olyan pillanatok, jelenetek ahol mindenki jól összeszarja majd magát. Meg egyébként is, ez az új David Lynch film, nem??
6 komment
2007.09.16. 18:57
I Drink Your Blood (1970)
Sosem értettem miért nézik annyian a Barátok Köztöt minden hétköznap, anélkül hogy fizetnének nekik ezért, de számomra az is kozmikus, hogy bírták egyesek imádni a Kill Bill-t. Én speciel az első rész közepén elaludtam, és csak egy érdekes tanulságot tudtam levonni a kétszer 800 perces epikus mű létrejöttéből: a kokain butít. Tarantino jubilál, mivel pont tíz éve képtelen egy normális filmet összehozni. Új, Robert Rodriguez-zel (Kémkölykök–trilógia) tető alá hozott projectje, a Grindhouse még lehet hogy jó is, de valószínűleg a Death Proof sem fog – és nem is akar – a Jackie Brown magasságában szárnyalni. Köszönet illeti azonban az alkotókat már csak azért is, amiért bedobták a köztudatba a „grindhouse” szcénát, így a multiplexek közönsége és a kultúrsznobok is kénytelen-kelletlen kapnak valamennyit az arcukba ebből a végtelenül mocskos és szórakoztató zsánerből.
Az egyik leghardcore-abb grindhouse (Kazinczy bekaphatja) mindenképp az „I Drink Your Blood”, egy teljesen eszement és értelmetlen film, amihez kell egy bizonyos (rossz) ízlés, hogy élvezni tudjuk, de aki kicsit is érdeklődik a műfaj iránt, annak mindenképp látnia kell. Sátánista hippik, levágott végtagok, patkányok nyárson, LSD-vel abuzált nagypapa, veszett kutya vérét húsos pitébe fecskendező unoka…. és mindez a film első felében! A középen cezúraként meghúzódó rövidke üresjárat után indulnak csak be igazán a dolgok, amikor vészesen megnő a veszettséggel megfertőzött gonosz hippik és békés helybéliek száma. Innen az idétlen történet, a pocsék rendezés és legfőképpen a hisztérikusan rossz színészi alakítások frenetikus, színtiszta abszurdba csapnak át – természetesen nem a filmkészítők szándékából eredően. A Monty Python ehhez képest a fasorban sincs, esküszöm.
Nézzétek, élvezzétek, ti perverz disznók, és ne feledjétek: ez most még menő és divatos is.
Szólj hozzá!
2007.09.16. 17:18
Torrente az új Jodorowsky filmben???
Bizony, Santiago Segura, korunk egyik legnagyobb zsenije ott figyel a rég beharangozott új Jodorowsky film eddig meglehetősen soványka cast-jában:
http://imdb.com/title/tt0892411/
Szurkolok hogy a project összejöjjön, talán küldök nekik 2-3 rugót is, hogy el ne akadjon a forgatás. A spanyol mester remélhetőleg feledtetni tudja majd a menthetetlenül vérciki Marilyn Manson közreműködését is.
Szólj hozzá!
2007.06.12. 03:18
Szekrénymesék (1984)
Nnna. Hát most miért kellett ezt csinálni?? Ezt gyerekeknek, nézzétek meg a fotót. Nem vagyok benne biztos, hogy TV Maci nézte–e kis ágyasával mint Esti Mesét, én a Cigánykerékből emlékszem rá, de könyörgöm, még egyszer, miért kellett ezt csinálni. Mátyás, a házimanó, valaki? Varjúdombi mesék? A kínai bábfilm amiben a nyúlnak ki akarják vágni a MÁJÁT??
Ez a sok nyolcvanas években vetített mese csak arra volt jó, hogy a lurkók aztán a kilencvenes években felkészülve várják a pszichedelikus-drog boomot, meg hogy olyan zavaros emlékképeket plántáljanak szegény fejükbe, amiket még húsz év után sem tudnak feldolgozni. E sorok írója akkor szakított a hallucinogén drogok élvezetével jó tíz évvel ezelőtt, miután egy házibulin barátai kérésének engedve végül mégse ment le meztelenül a non-stopba, majd másnap nem tudott olvasni, de a Szekrénymesékre még mindig nehezebb szívvel emlékszik vissza mint arra a furcsa, bohém éjszakára.
Mindezek ellenére ölni tudnék egy Szekrénymesék DVD-ért, és aki bármi infót tud adni Mátyásról, a házimanóról, az kérem ne habozzon.
4 komment
2007.05.14. 14:27
Garth Marenghi’s Darkplace (2004)
Sajnos sokak szerint Stephen King az egyetemes irodalom non plus ultrája. Szerény véleményem szerint még Zoránnál is nagyobb kókler, és egy Stephen King könyvnél csak egy gagyibb dolog létezik: egy King filmadaptáció. (Leszámítva a Ragyogást persze, nem is tetszett szerencsétlennek.) Történt egyszer, hogy ez a csirkefogó gondolt egyet, és „feldolgozta” Lars Von Trier kórházsorozatát, a Birodalmat, „Kingdom Hospital” címen. Ha másért nem, hát ezért egyszer még felelnie kell, emberiség ellen elkövetett bűnökért, rögtön a Phil Collins-per után.
Nem tudom, hogy ez a borzalom inspirálta-e a „Darkplace” angol sorozat készítőit, mivel mindkét produkció 2004-es. Az viszont biztos, hogy King alaposan ki van figurázva, úgy személye mint terjengős, sajtos-kukoricás ponyvái is, valamint a hat rész egy démonlakta, elátkozott kórházban játszódik. A nyolcvanas évek égő sorozatainak (Knight Rider, Akciócsoport…) hangulatát és képi világát idéző Darkplace-ben a dokik bármikor előhúznak egy fegyvert fehér köpenyükből, és még temetésre is shotgunnal meg lángszóróval járnak. A hat epizód egy-egy borzalmasan gagyi horrorsztorit dolgoz fel, a fiktív Garth Marenghi (Matthew Holness) írói, rendezői, színészi tehetségének túlérett gyümölcseit. Az eredmény kegyetlenül vicces, Holness mellett pedig az új brit comedy színe-java tűnik fel, olyan sorozatokból mint az Extras, az IT Crowd vagy a zseniális Mighty Boosh. Töltsétek le, vagyis miket beszélek, rendeljétek meg díszdobozban, CSAK AHOGY ÉN IS SZOKTAM, OKÉS??!
Szólj hozzá!
2007.05.06. 19:24
The Driller Killer (1979)
Még a nyolcvanas években, amikor a filmeket bizarr, fahangú emberek alámondásával élveztük („Vigyázz. Mögötted van.” – így, kijelentő módban, sosem felkiáltójellel), egy felsős osztálytársammal azon versenyeztünk ki látott több horrorfilmet. Mindketten feljegyzéseket vezettünk a megtekintett filmekről. Az ő listáján szerepelt a „Fúrós Gyilkos” is, amiről a Marcibányi téri napközis táborban is ódákat zengtek a korombeli gyerekek, de én akkoriban még nem láttam. A haveromnak nagyon tetszett a „Driller Killer”, és bár azt nem tudom milyen hatással lehetett zsenge lelkére, arra emlékszem, hogy amikor rajzórán szabad témát választhattunk, ő egy barlangot rajzolt, amiből folyik a vér. Nem ömlik, nem zuhog, csak csordogál.
Abel Ferrara klasszikusa persze inkább new york-i underground film mint horror, de brutalitása kétségbevonhatatlan – nem véletlenül került a betiltott „video nasty”-k listájára a nyolcvanas években. A „Bad Lieutenant” (Mocskos zsaru) deprimált hangulatát szorozzuk meg százzal, adjunk hozzá egy bűnrossz / zseniális punkzenekart, valamint egy lepukkant festőt, aki a sok stressztől bekattan és gyilkolni kezd, fúróval persze, és már közel is járunk a film nihilizmusához. A „Driller Killer” csúnya, de vonzó kórlelet és pontos korkép New York árnyairól, a hetvenes évek végéről. Ferrara pedig elképesztően hitelesen hozza a címszereplő figurát, de ez nem is meglepő – sosem volt normális, pont ezért szeretjük.
Szólj hozzá! · 1 trackback
2007.05.01. 15:41
Electroma (2006)
Azt eddig is tudtuk, hogy a Daft Punk tele van jobbnál jobb ötletekkel, de szerintem kevesen borítékolták volna, hogy az utóbbi évek egyik legszebb, legmegindítóbb filmjét ez a két bohó francia fogja megrendezni. Az `Electroma´ az ő alkotásuk ugyanis, a két bukósisakos, Dior bőrdzsekis robotról (a filmben NEM a Daft Punk játssza őket), és küzdelmükről az emberré válásért.
Lassú, medtitatív filmet készített a két előkelő nevü úriember (Thomas Bangalter ÉS Guy-Manuel De Homem-Christo), leginkább azoknak ajánlható, akiknek tetszett a `Gerry´ vagy a Vincent Gallo-féle `The Brown Bunny´ – aki csak a Daft Punk miatt kiváncsi rá, lehet hogy csalódni fog. Az én szerény véleményem: ha ennyire megható tud lenni egy majdnem sztorimentes, teljesen dialógus nélküli film, amiben ráadásul az összes szereplő vicces sisakot visel, nem spórolnék a „zseniális” jelzővel sem.
3 komment
2007.04.30. 16:44
Nekojiru-so (Cat Soup) (2001)
A japánok súlyos cica-fixációjának remek példája ez a 2001-es rövid rajzfilm, a ’Macskaleves’. Egy cicát elragadna a Halál, vagy valamilyen démon, de szegény cicus tesója a segítségére siet, és még meg tudja menteni a lelke egy darabját. A film további részében a megrabolt macsek katatón állapotban, félhullaként utazgat hősies testvérével, hogy visszaszerezzék a hiányzó darabot, és a cica újra a régi legyen.
A sztorinál csak a film képi világa elvetemültebb. Szürreális jelenetek követik egymást hosszú sorban, a képen látható VÍZELEFÁNT még egy viszonylag szolid motívum ebben a (láz)álomszerű animében. A film végét nem árulom el, meg egyébként sem értem, de a cicák nem a levesben végzik.
1 komment
2007.04.27. 02:09
L’aldilá (The Beyond) (1981)
Olyan 11-12 éves lehettem, amikor az apám hazahozott egy videókazettát. Két horrorfilm volt rajta, a Carpenter-féle „The Thing” és a „The Beyond”. Tény, hogy a fater sosem volt pszichológus, de mentségére szól, hogy amikor a Beyond-ban ilyen hatalmas pókok szedik szét az egyik illető arcát, meg isznak a szeméből, akkor mondta, hogy ne nézzek oda.
Fogalmazzunk így: egyből a mélyvízben kezdtem el úszni tanulni.
Lucio Fulci, legendás olasz horror-rendező filmjét nemrég néztem újra, és mit ne mondjak, még mindig elég durva. És persze vicces is, a maga módján, az pedig külön jópont, hogy a Fulcira jellemző irracionalitás ebben a filmben nem, vagyis csak ritkán csap át színtiszta idiotizmusba. A sztori a Pokol földi kapuiról szól, persze ez csak a kályha, ahonnan sok furcsa irányba tud elszaladgálni az olasz mester. Zombik is vannak benne, hogyne. A film utolsó képeit pedig nem lehet elfelejteni: én is így képzelném el a poklot, ha hinnék benne.
1 komment
2007.04.26. 13:32
Primer (2004)
A „Primer” egy bizonyos Shane Carruth filmje, ő az egyik főszereplő is, és állítólag 7000 dollárból kijött az egész produkció. Világos tehát, hogy egy ultraalacsony kölcségvetésű független produkcióról van szó, és a film annyira egyszerűen kivitelezett – ami egyébként csak előnyére válik - , hogy a hétből hatezret lehet, hogy egyszerűen elflippereztek. A sztori központjában pár hardware-geek áll, közülük is kettő, akik egy új fejlesztés tesztelése közben véletlenül feltalálják az időutazást. Ezután még egy darabig érthető a film, de én a kétharmadánál teljesen elvesztettem a fonalat. Logikusnak tűnik, csak nem tudom mi történik – mondjuk engem mindig meghúztak matekból. Azt hiszem az egyik srácból már lesz vagy négy, a másikból öt, valami ilyesmi. Szerintem aki azt állítja, hogy elsőre leesett neki a „Primer”, az legalább akkorát kamuzik mint az ausztrál csávó, aki a kilencvenes években, a Wichmann kocsmában azt vetítette hogy Nick Cave volt az osztálytársa.
Egyébként megpróbálkoztam egy második nekifutással, hátha jobban összeáll a kép, de ugyanott akadtam el, reménytelenül. Mindezek ellenére a „Primer” jó film, azt hiszem.
3 komment · 1 trackback
2007.04.25. 16:21
Martin (1977)
Címkék: martin george a romero
Sokak szerint ez a legjobb George A. Romero film, nos ezúttal én is lehajtott fejjel állok be a sorba. A „Martin” különös hangulatú kvázi-vámpírfilm, a címszereplő fiatal srác lehet hogy egy 84 éves vérszívó, lehet hogy nem. (Szerintem nem.) A film egy lebilincselően ijesztő karakterrajz, visszafogott rendezéssel, lenyügözően fényképezve. Tisztán látszik, Romeronak mennyire más tervei voltak még 30 évvel ezelőtt, mielőtt beállt volna tucathorror rendezőnek. Félreértés ne essék: semmi bajom a későbbi filmjeivel, de ez egy igazi „auteur” film, a szó legjobb értelmében, minden felvágás nélkül. Igenis, Romeronak voltak tisztán „művészi” ambíciói, nem csak sokkolni vágyás – a zseniális „Night Of The Living Dead” is majdnem annyira John Cassavetes, mint amennyire low budget B-horror. És ami a legfontosabb: nemcsak ambíciói voltak, hanem tehetsége is hozzá. A „Martin” maga nemében tökéletes film, bár lehet hogy a hardcore művészfilm-sznoboknak jobban tetszene mint a horror-rajongóknak.
Szólj hozzá!
2007.04.25. 16:16
Trash (1970)
Címkék: paul morrissey andy warhol trash
Más néven „Andy Warhol’s Trash”, bár a mesternek annyi köze volt a film rendezéséhez mint az első Velvet Underground lemez produceri munkálataihoz: konkrétan semmi. Akárcsak a „Blood for Dracula” vagy a „Flesh for Frankenstein”, ez is egy Paul Morrissey film. Méghozzá az egyik legjobb! Ha szeretsz lecsúszott drogosokat, lecsúszott drogos transzvesztitákat, valamint lecsúszott drogos cipőbolond transzvesztitákat kukkolni, márpedig miért ne szeretnél, akkor nagyon jól fogsz szórakozni. Ha a szépen kidolgozott storyline és a virtuóz kamerakezelés, vágás hoz lázba, ne is próbálkozz.
A film vicces, szomorú és helyenként felkavaró, iszonyat karakteres figurákkal, ennél több már nekem nem kell egy jó filmhez. A Trash-t először pár éve a Várban láttam, a volt Ludwig Múzeum előtti gyepen üldögélve, maradandó élmény volt, kultúrák ha találkoznak… A film lezárása korántsem olyan magasztos mint a „2001: Ürodisszeia” Csilaggyermeke, az az egy sor mégis emlékezetes: „Joe, lemme suck your dick.”
Szólj hozzá! · 1 trackback
2007.04.25. 15:40
13 Tzameti (A 13-as) (2005)
Címkék: géla babluani 13 tzameti
Grúzia nem éppen a tejjel-mézzel folyó kánaán, munkanélküliség, korrupció és téglánként széthordott kisértetfalvak jellemzik inkább. Mindez nem az én véleményem, mert én még sosem voltam ott, de egy kedves grúz ismerősöm sokat mesélt hazájáról – a hely mindezek mellet gyönyörű egyébként, állítólag. Géla Babluani, grúz rendező filmje sem festi rózsaszínnek hazája helyzetét, a „13 Tzameti” (13 Tizenhárom) hangulata egy kicsit olyan mintha Tarr Béla rendezné a „Hostel”-t. Ez egy minimalista film, igazából egy ötletre épül, és az az egy ötlet sem forradalmian új. Viszont működik.
A sztoriról sokat nem szabad mondani, mert két mondattal a film végéhez is érnék nagyjából, de van benne orosz rulett, és az mindig izgalmas. Ha szereted a szikár hangulatú, lecsupaszított fekete-fehér filmeket megspékelve egy nagy adag feszkóval – de tényleg nagy adaggal! – akkor uzsgyi, neked való.